Folytassuk kirándulásunkat a számvitel „múltjában”. A számvitel fejlődése szempontjából érdekes tanulmányozni a Római Birodalmat is. Feljegyzések szerint korai Római birodalomban a családi költségvetést a családfő készítette, és az un. „nyilvántartási könyv” szolgált a kiadások és bevételek feljegyzésére. Vélhetően ennek hatására a bankárok hasonló nyilvántartási könyvet használtak, de a bankárok kialakítottak egy olyan könyvet is, amelyben már az ügyfél számla adatai szerepeltek. A nyilvántartásban az egyik oldalon ott volt, hogy mennyivel tartoznak az ügyfelek a bankárnak, a másik oldalon pedig nyilvántartották a jóváírásukat. Az egyenleg alapján állapították meg az ügyfél tartozását, melyet természetesen behajtottak az ügyféltől.
A rómaiak korában már megjelent a kettős nyilvántartás. A tranzakciókat naplóban rögzítették (ez volt az idősoros elszámolás), majd feladásokkal a vagyonváltozást is elszámolták. Fontos kiemelni azt is, hogy a számviteli információkat ekkor már felhasználták az adófizetési kötelezettség megállapításához is.
A rómaiak létrehozták a kincstárnoki rendszert, ahol a pénztáros utalványozott és feljegyzéseket készített a kiadásokról. A kincstárnoki rendszer célja kiadások biztosítása volt. Augustus császár ideje alatt tartományi és területi kincstárakat hoztak létre, amelyek szigorú könyvelési, elszámolási kötelezettséggel rendelkeztek a központi kincstár felé. A rendszer és a rendszer alapjai állami szinten ugyanazok voltak, mint ami családi szinten a korai időkben.
A kelet-római uralkodó, Justinianus ideje alatt már vezették az un. „számviteli könyvet”, mely mutatta az ügyfelek hiteleit, tartozásait. A számlákat időszakonként egyenlegezték, elkészítették a számlakivonatot, melyet megküldtek a főtisztviselőnek (praetornak) A bankárok hitelességét városfelügyelők, a tartományokban pedig a kormányzók felügyelték.
Szakirodalmi források szerint a nyugat-római birodalom számviteli nyilvántartási rendszere - melyet sokan igen bonyolultnak tartanak - kiterjedt a társadalom minden szintjére, a családtól az államszervezetig. Jellemző, hogy bukása után a kelet-római birodalomban folytatódtak a bonyolult elszámolási módszerek, a római számviteli hagyományokat folytatták egy ideig Olaszországban és a későbbi években még az egyházi szervezet is átvette.
A középkori számvitel alkalmazott módszere fektette le a gondosság és óvatosság elvét, gyors fejlődését. A központosításnak nagy szerepe volt, az államkincstári és uradalmi rendszer ezt szükségessé is tette.
Az ókori Görögországban és Rómában tehát megjelentek a kereskedelmi nyilvántartások, amelyek elvezettek az üzleti tevékenység rendszeres feljegyzéséhez, majd a kettős könyvvitelhez.
Az ókor után a középkorban - 795. évben - Nagy Károly frank király rendeletet adott ki a királyi birtokokról és a birodalmi uradalmakról, melyben előírta az összefoglaló év végi zárlati jelentéskészítést, ami lényegében egy jól felépített vagyonkimutatás volt. Ehhez a királyi kancellária az egyház által már használt formanyomtatványt használta.
Az első kereskedői okirat az Alpoktól északra a Hanza-szövetség központjából, Lübeckből származik, ahol egy posztókereskedő 1180. évben egy pergamentekercsre 160 gazdasági eseményt rögzített le egyszerű formában. A folyószámla-rendszer kiépítése (a követelések és kötelezettségek feljegyzése az egyes gazdasági partnerekkel szemben) további fejlődéshez vezetett a görög és latin kultúrával rendelkező európai könyvvitel terén. 1263. évben Genovában két városi „fő számlavezető” használta először az egyes számlákra a latin „ratio” elnevezést. Az arabok decimális számrendszere a XIII. század elején vált Európában is ismertté. Ennek ellenére a római számrendszert, melyet hamisíthatatlannak véltek, a XV. század végéig még használták.
A hiánytalan kettős könyvvitelre 1340. évtől lehet a legkorábbi bizonyítható példát találni. Ebből az időből maradtak meg főkönyvek Genovában, melyek az államvezetés bevételeit és kiadásait tartalmazták. A könyvekben megfigyelhető a tagolás is. Külön szerepeltek benne az adó kinnlevőségek, a kölcsönök és a bírságok, ami egyértelműen rámutat a kettős könyvvitel meglétére. Ugyancsak 1340. évben Lübeckben – genovai, velencei és firenzei minta alapján – a kettős kontírozást egy mérlegszerű táblázatos áttekintéssel együtt vezették be.
A XIII. század elején tehát a velencei kereskedők már – ugyan kezdetleges - római számokkal nyilvántartásokat vezettek a gazdasági tranzakcióikról. Ez a nyilvántartás egyféle egyszeres könyvvitelnek (single-entry bookkeeping) is tekinthető. A kereskedelem fejlődésével merült fel az igény a részletesebb elszámolások iránt. Ekkor jelent meg az elszámolásokban a kettős könyvvitel (double-entry bookkeeping). Az 1200-as évek végén, az 1300-as évek elején az itáliai kereskedők körében gyorsan elterjedt a kettős könyvvitel alkalmazása, de gyorsan megjelent a francia, angol kereskedők körében is.
Sorozatunk korábbi része:
https://perfekt.blog.hu/2019/08/14/a_barlangrajzoktol_a_szamitogepekig_i
Amennyiben Ön is szívesen lenne hozzáértő a témában,
jelentkezzen OKJ képzésünkre.
