Az idők folyamán különböző mérlegelméletek alakultak ki, ugyanis az eszközök és a források értékelése sokféle módon történhet és a mérleg tagolása is nagyon eltérő lehet. Már az 1900-as évek elején az értékelésekre és a mérleg összeállítására vonatkozóan különböző tanulmányok jelentek meg. Olyan mérleg összeállítására törekedtek, amely alkalmas a vállalati vagyon, a saját tőke és az eredmény kimutatására is. Rá kellett jönni, hogy olyan mérleg nincs, amely e hármas követelmény valóságos, reális kimutatását lehetővé tenné.
A különböző tanulmányokban közzétett mérlegelméletek alapvetően két csoportba sorolhatók. Ezek a materiális és reáltudományos elméletek. A materiális mérlegelméleten belül megkülönböztetjük a statikus, a dinamikus és az organikus elméletet.
A statikus mérlegelmélet célja a vállalati vagyon reális, valós meghatározása, de ebből következően az eredmény számítása már alárendelet szerepet kap. A statikus mérlegelmélet meghatározó képviselője Nicklisch volt, aki 1932. évben tette közzé az általa kidolgozott mérleg szerkezetet, melyben bemutatta az eszközöket az újratermelési folyamatban betöltött szerepük szerint, valamint a forrásokat, azaz a tőke eredetét. A mai mérleg alapjának is ez tekinthető. Az értékelés során az időérték elvre építettek, vagyis azt vizsgálták, hogy a vagyontárgyak az adott időpontra vonatkozóan mennyit érnek, az időszak eredményét a vagyoni helyzet változása alapján határozták meg. Az értékelésből adódóan így az eredmény téves információkat is tartalmaz, ugyanis egyben mutatja ki a realizált és a nem realizált eredménytételeket. A problémát érzékelte Hügli is, aki az elméletet annyiban fejlesztette tovább, hogy a realizált és a nem realizált eredményt szétbontotta, de ezt a szerkezetet a mérleg nem mutatta.
A dinamikus mérlegelmélet az időszak realizált eredménye kimutatására helyezi a hangsúlyt. Ebből következően a dinamikus mérlegelmélet híve számára az eredménykimutatás fontosabb, mint a mérleg. A dinamikus mérlegelmélet meghatározó képviselője Eugen Schmalenbach volt. Az 1919. évben közzétett tanulmányában hangsúlyozta, hogy az eredmény minél pontosabb megállapítása a legfontosabb, ezen belül is különbséget tett a realizált (csak ez az eredmény) és nem realizált eredmény között. Az egyes tevékenységek eredményét mindig arra az időszakra kell elszámolni, amikor a kibocsátás megtörténik, függetlenül a tényleges pénzmozgásgok időbeliségétől. Az eredménykimutatás (az eredménymérleg) a realizált eredmény kimutatására szolgál, így az un. függő tevékenységek eredménye nem került bemutatásra. A mai eredményszámítás is alapvetően a dinamikus mérlegelméletre épül.
A dinamikus mérlegelmélet alapjait alkalmazva Kosiol (1930) kidolgozta a pagatorikus mérlegelméletet. A svájci bankár az adott időszak eredményét a pénzmozgásokból vezette le, vagyis a pénzbevételeket és pénzkiadásokat számolta, így a pénzügyileg realizált eredmény került az eredménykimutatásba. Kosiol a realizációs elvet alkalmazta az értékelés során. Az elmélet kidolgozójának érdeme, hogy a vállalkozás pénzügyi helyzetének megítélését ez tette először lehetővé. Fontos ugyanakkor arra is ráirányítani a figyelmet, hogy pénzmozgás eredményhatás nélkül is lehetséges (például hitelfelvétel esetén). Ebből következően korrekciós tételeket kellett alkalmazni az eredményszámítás során.
Az organikus mérlegelmélet képviselői egyszerre kívántak két célt megvalósítani, vagyis a vagyon és az eredmény pontos számítását. Ehhez egyidejűleg alkalmazták az időérték és a realizációs elvet. Schmidt szerint minden vállalkozást úgy kell tekinteni, mint a gazdasági élet egy sejtjét. Az 1929. évben közzétett tanulmányában statikus vagyonmérleget és dinamikus eredménymérleget mutatott be, de fontosnak vélte az un. látszateredmény elkülönítését. Ehhez bevezette a mérlegtételek kettős értékelését, vagyis a múltbeli és jelenlegi érték alkalmazását. A két értékelés alapján megállapítható a forgalmi eredmény és a már említett látszateredmény. Lényegében ez esetben mindig két mérleget el kell készíteni, hogy a két elvet egyszerre lehessen érvényesíteni.
Sommerfeld 1929. évben kidolgozta az eudinamikus mérlegelméletet. Megállapítása szerint jelentős inflációs tendenciák esetén, ha a pénz nem megfelelő értékmérő, nem csak értékben, hanem naturáliákban is el kell készíteni a mérleget. A mérleg ez esetben az időérték elvre épül, de csak akkor keletkezik nyereség, ha a befolyt pénzből újra meg tudják venni a terméket a pénz beérkezésének időpontjában. Sommerfeld is kettős értékelést alkalmazott. Ebből következően sem Schmidt, sem Sommerfeld elmélete a gyakorlatban nem került alkalmazásra.
A reaáltudományos mérlegelméletek képviselői úgy gondolják, hogy a mérleg és az eredmény kimutatása nem nyújt elégséges információkat a beszámoló használói számára. Egyes szakértők a problémát a mérlegen belül, míg mások a mérlegen kívül igyekeznek megoldani. Ennek egyik megnyilvánulása a cash flow kimutatás is.
Az előzekből is érzékelhető, hogy sokféle megoldás van a vagyon illetve az eredmény számítását illetően. Hogy melyiknek van prioritása az mindig döntés kérdése. A történelem idősávján az azért érzékelhető, hogy kiegyensúlyozott időszakban az eredmény pontosabb megállapítása kerül az első helyre. A válságos időszakban pedig inkább a vállalati vagyonmegállapítására helyeződik a hangsúly.
Sorozatunk korábbi részei:
https://perfekt.blog.hu/2019/08/14/a_barlangrajzoktol_a_szamitogepekig_i
https://perfekt.blog.hu/2019/08/21/a_barlangrajzoktol_a_szamitogepekig_ii
https://perfekt.blog.hu/2019/08/28/a_barlangrajzoktol_a_szamitogepekig_iii
https://perfekt.blog.hu/2019/09/04/a_barlangrajzoktol_a_szamitogepekig_iv
Amennyiben Ön is szívesen lenne hozzáértő a témában,
jelentkezzen OKJ képzésünkre.
